A nagy kérdés az, hogy most a 6-1-es vereségnek van-e valami jelentõsége, lesz-e kelta Mohács, vagy megnyugszik mindenki, hogy ennyi, amit el lehet érni a Celtic-kel és bánatunkban szórunk egy hatost valamelyik kiscsapatnak. Vannak helyek, ahol ez már elég lenne a menesztéshez, de szerencsére a Celtic Parkban szeretnek hosszabb távon gondolkodni. Ez stabilitáshoz, bizalomhoz vezet és azt sugallja, hogy van értelme az elvégzett munkának. Alapvetõ emberi igények, melyek sokak számára nem adottak a magyar közegben. Hajtás után áttekintjük a legutóbbi öt menedzser munkásságát. Van olyan klub – sok is – ahol ezért nem kéne éveket visszalapozni az almanachban, de a Celticnél ez az elmúlt 14 évet öleli fel. A cél az hogy megnézzük, mibõl mennyi kell ahhoz, hogy valaki felálljon a székébõl és hol lehet a még nem jó és a már nem jó közti határ.

„Nem kell egyből temetni, Jenõ!”

-ismeretlen tévénézõ a kilencvenes évekbõl

Neil Lennon 2010 júniusától a Celtic menedzsere, 3 és fél éve már. Ezzel jelenleg az első az élvonalban egy másik Lennonnal, a St. Mirren menedzserével, Danny Lennonnal holtversenyben (valójában Danny két nappal előrébb jár, de ezen jótékonyan átsiklottam). No de nem csak Lennon családnévvel lehet ezt megtenni, itt van mindjárt a Dieter Bohlenre hajazó Stuart McCall is, aki pontosan három éve ordibál minden héten a Motherwell kispadjáról.
Három év egy csapatnál nemzetközi viszonylatban sem túl gyakori, Magyarországon pedig egyenesen kivételt képező ritkaság, ami Garami mester kultuszát leszámítva egyedül Debrecenben látszik. Kondás már két és fél éve ül a padon, de azt nem sokkal megelőzően Herceg András is 3 évig sikeresen irányította a klubot. Szeretem, ha egy klubnak van arca és ha látszik, hogy van mögötte tudatosság, terv és koncepció. Monizt vissza, de rögvest!

Az MTK esete viszont Magyarországon egyedülálló. Garami Józsi bácsi most nyáron lesz 10 éve a posztján, amivel európai viszonylatban is nagyon előkelő helyen áll. Ha jól számoltam és nem hagytam ki senkit, akkor az európai élvonalban jelenleg is aktív menedzserek regnálás szerinti sorrendje a következő:

No, de vissza a Celtichez. Mit is kaptunk Lennon és társai érkeztével?

Először semmit, mert le kellett rázni Mowbray örökségét, szépen lassan ki kellett dobálni a felesleges, sok pénzt vivő homokzsákokat. Ezután egy rakat új játékos érkezett, de a merítés jó volt, ugyanis igazi gyöngyszemeket is talált a csapat. Igaz egy Hooper és egy Izaguirre után be-becsúszott egy Bangura is. Látszott, hogy a játékospolitika is átalakult és ha már nincs annyi saját tehetség (pedig van, csak nem egy csapatnyi – erről később), akkor el kell menni olyan helyre, ahová a nagyok valamiért nem látnak már el. Izrael, Honduras, Belgium és az angol alsóbb osztályok bugyraiban elmélyülve sikerült olcsó tehetségeket, vagy éppen féltehetségeket találni.

A jelenlegi keretből Charlie Mulgrew, Joe Ledley, Matthews és Lustig is ingyen érkeztek, de millió alatti volt Kayal, Izaguirre, Watt, Commons, Wanyama, Rogic és Ambrose is. Persze nem csak skót igazolások voltak, ha úgy látták jónak, csengettek is néhány millát: Hooper (2,4) és Forster (2) bőven megérte az árát és a van Dijkért kifizetett 2,6 is nagyon jól néz ki, de Daryl Murphyt és Bangurát ha fantasy football lenne, már boldogan visszaváltottuk volna 3,7 millió fontért. Boerrigterbol(3) még bármi lehet, de Baldé másfél millióját is azonnal visszakérnénk, ha lehetne.

Az eredményességet tekintve is nehezen indult a dolog. Persze az elődöt nem volt nehéz túlszárnyalni, de elsősorban vissza kellett szerezni a nézők bizalmát.

Tony Mowbray kilenc hónap alatt a következőket tudta felmutatni:

– egy sikeres BL-kör: a Dinamo Moszkva ellen. A hazai vereség után idegenben sikerült fordítani;
– a playoffból kizúgott a csapat az Arsenal ellen 1-5-ös összesítéssel;
– az EL-csoportkörbe esve ott 1 győzelem, 3 döntetlen és 2 vereség mellett csoportharmadikként búcsúzhattunk (Hapoel Tel-Aviv, Harmburg, Celtic, Rapid Wien);
– Három OF-ből egyet sem nyert meg, egyetlen döntetlent ért el, kétszer kikapott;
– a Ligakupától már októberben elbúcsúzhattunk: a Hearts a Celtic Parkban nyert 0-1-re;
– az SPL-ben 17-6-7, azaz 56,6%-os győzelmi arány. Lófasz!

Mindezek miatt/mellett a bajnokságról is szépen kezdhettünk lemondani és amikor évtizedek óta nem látott vereséget mért ránk a rettenthetetlen St.Mirren (4-0) és ezzel már 16 pont volt a lemaradásunk a Rangers mögött nyolc fordulóval a vége előtt, Mowbray beadta a felmondását.

Ezzel jöhetett Lennon, egyelőre ideiglenesen az év végéig. A bajnokságban ugyan mind a nyolc mecset megnyerte csapatával és 8 pontra csökkentette a különbséget a végére, de az első adandó alkalommal kizúgott a Skót Kupából. Ross emlék ez a Hampdenből.

„Ha nem vagy elég jó edzőnek, legalább legenda legyél.”

– F. Y. Notts

Mivel sok pénz nem volt, meg sokkal jobb jelentkező sem akadt, megkockáztatták a vezetők a zöldfülű menedzsert, hiszen egy szempontból abszolút illett a posztra: minden ízében a klubhoz tartozott.

Első rendes évében a következők történtek:
– a Braga és az Utrecht mindkét európai kupában lerendezte a csapatot, huszárosan, augusztus végére;
– a bajnokságban viszont jó volt a rajt (8/8) és a végére is szép lett az eredmény: 29-5-4, azaz 76,3%-os győzelmi arány;
– az OF-mérleg is szép: 2-1-1;
– a Ligakupa döntőjében a Rangers nyert;
– a Skót Kupát megnyertük;

„Ez csak a kezdet!”

– N. Lennon

Igaz, a bajnokságot is a Rangers nyerte végül, de csak éppen, egyetlen ponttal. A hazai teljesítmény már elég jó lett, európa még messzinek tűnt.

A második évben 2011/12 már alig maradt ballaszt, saját sikeres évére építhette tovább a stáb. Ennek megfelelően:

– nemzetközi foci decemberig; ugyan a pályán pechesen indultunk, de papíron (a Sion jogosulatlan játékos szerepeltetése miatt kihullott) csak eljutott a csapat az EL-csoportkörbe, ahol harmadikként végeztünk;
– az SPL-ben 30-3-5, azaz 78,9%-os győzelmi arány;
– OF: 2-0-2;
– bajnoki cím vééégre!;
– Ligakupa döntőjében a Kilmarnock nyert;
– a Skót Kupából a negyeddöntőben a Hearts búcsúztatott;

A 125. jubileumi évre odahaza már nem volt ellenfél, de azért mégis. A Rangers viszont megszűnt/elköltözött/nevet változtatott/sosem volt, vallástól függően.
– a bajnokságon látszott a lazaság: 24-7-7, 63,15%-os teljesítménnyel 79 ponttal is bajnokok lettünk;
– a Ligakupa még mindig nem a mi vadászterületünk;
– végül a Skót Kupát azért behúzhattuk;
– tripla helyett „csak” duplázás;

Ahogy láthatjuk az idén is sikerült elbalfaszkodni a lehetőséget a triplára. A Ligakupában a Mortonon már első kísérletre fennakadt a csapat. Igaz, az SPFL győzelmi aránya közelít a MON-éráéhoz. Mondjuk akkor volt Rangers, bár ez nem mindig látszott.

Ugorjunk egy nagyobbat visszafelé és nézzük meg, Martin O’Neill elődjét, John Barnest – és az őt idehozó, majd kirúgása után a helyét ideiglenesen a szezon végéig átvevő Kenny Dalglisht – akik munkásságát leginkább Mowbray papáéval lehet párhuzamba állítani (1999-et írunk).

Barnes sem húzta sokáig, egyetlen félszezon alatt lerendezte magát és a csapatot:
– az UEFA Kupában a második körig ment (előselejtező, 1. 2.), de ez azért kevés;
– a bajnokságot 21 pontos hátránnyal vesztette el; a meccsek 58,3%-át nyerte csak meg; ez fos! (mindkettő keze benne volt);- a Ligakupát sikerült csak behúzni (már Kennyvel);
– a Skót Kupából első adandó alkalommal kizúgott a csapat; itt fel is bontották a szerződését;
– a 0-1-3-as OF statisztika katasztrófális; igaz, ebből Barnes alatt „csak” 0-1-1 volt, a két plusz vereséget már Kennyvel szedhettük össze;

Júniusban jött Martin O’Neill és egycsapásra felfordult a világ. Igaz először a nemzetközi pályákon még nem mutatkozott semmi, de amivel megalapozta sikerét, az az volt, hogy a 21 ponttal elvesztett szezon után 15 pontos előnnyel megnyerte a bajnokságot. Ha még ez nem is lett volna elég, mindkét kupát begyűjtötte vele a csapat: tripla! A Rangerstől is csak egyetlen egyszer kaptunk ki, négy győzelem mellett. Hazai területen abszolút diadal!

A lécet rendesen felrakta az első évével, a másodikban sem lehetett rosszabbat hozni. Európában előrelépés volt: az Ajaxon kellett átlépni, de meglett a BL-csoportkör, sőt onnan harmadikként az UEFA Kupában folytathattuk, így decemberig ismét volt nemzetközi foci.

A bajnokságban is sikerült megfejelni a megfejelhetetlent: a 15 pontos különbség után közte 18 lett a vége, no meg SPL-rekord, 103 ponttal. Igaz a hazai kupákból egyiket sem sikerült megszerezni és a Rangers ellen sem dominált a csapat annyira (2-2-2), de a bajnoki cím nagyon szépen csillogott. A 38 forduló alatt 33 győzelmet aratott a Celtic, a meccsek 86,8%-át hozva.

Hova lehet ezt még fokozni, hát ide: a következő évben útnak indult a csapat és med sem állt az UEFA Kupa döntőjéig: Road to Seville. Ebben a szezonban ez mindent elhomályosított, még azt sem lehet felróni különösebben, hogy 93 ponttal másodikok lettünk, mivel a Rangers eggyel épp többet gyűjtött. A hazai kupákban megint nem világítottunk, de a fény 2003-ban máshonnan jött.

Minden évre jutott valami csillogás: 2003/04-ben például azzal szórakoztatta a csapat a népet, hogy a Rangers ellen öt meccsen öt győzelmet aratott. A bajnokságban ismét magabiztosan (17 pont előnnyel) nyertünk (25 meccset zsinórban), a Skót Kupa is meglett és a BL-ben is helyt álltunk. A csoportkörben harmadikként végezve új esély nyílt az UEFA-Kupában, ahol az előző évi kivételes akciót majdnem sikerült megismételni: áprilisig játszhattunk nemzetközi kupameccseket és egészen a negyeddöntőig menetelt a csapat.

Jött a leszállóág 2005-ben. Bár ez azért még mindig sikeres évnek számít objektíve, az előző évek fényűzéséhez képest kicsit csalódást keltő volt a BL-csoport negyedik helye, a bajnokságról egyetlen ponttal történő lecsúszás és a kiegyenlített OF-statisztika. Bár 2004 végéig voltak nemzetközi kupameccsek és a Skót Kupa is a miénk lett, a szezon végén tovább állt a csapattal 7 trófeát nyerő Martin O’Neill.

Lennon négynél jár (2 bajnoki, 2 kupa), jövőre illene megdönteni a rekordot pl. egy triplázással, ha már nincs Rangers.

Akiről eddig még nem szóltunk ebben a cikkben, a hiányzó láncszem, aki átvette a sikeres szériák után a kissé leszálló ágban lévő csapatot, Gordon Strachan volt. Nagyon nehéz egy ilyen sorozat után nagyot alkotni. Tulajdonképpen ha nem veszítesz sokat a színvonalból az már sikerként könyvelhető el. Minden kezdet nehéz, mondaná a bennünk lakó Nyilasi Tibi, de az Artmedia ellen 0-5-tel nyitni Pozsonyban és 5-4-gyel így rögtön kiesni még a bajnokság kezdete előtt, jobb helyeken azonnali kirúgáshoz vezet. De a csapat és Strachan feltámadt és a bajnoki címet 17 ponttal a Rangers előtt elvinni szerződéshosszabbítást ér minden körülmények között. Emellé még a ligakupa is bejött a képbe, mindenki megnyugodhatott.

A második évben a kis ember az európai nimbuszt is helre rakta: csoportmásodikként tavaszra is maradt forduló, márciusig tartott a BL-szezon, ahol a Milan tartotta a stoptáblát. Bajnoki cím 13 pont előnnyel, egy kupa a kettőből és kiegyenlített Old Firm-ök. Nice job.

Sikerült megmutatni, hogy ez nem volt véletlen és zsinórban másodszor is csoportmásodik lett a Celtic a BL-ben, ami újabb kört ért és újabb márciusi BL-meccset. Most a megállj-táblát a Barcelona tette ki elénk, de megcselekedte a csapat amit a nép megkövetelt, ez is elég volt az örömhöz. A bajnoki cím is ismét a miénk lett, de már csak 3 pont előnnyel és egyik kupát sem sikerült megszerezni, sőt a döntőig eljutni sem ment.

A leszállóág folytatódott és 2008-ban már csoportutolsóként kihullottunk a BL-ből, a bajnokságot elveszítettük (mondjuk a meccsek kétharmadát sem sikerült lehozni, ami errefelé siralmasnak számít) és csupán a ligakupával vígasztalódhattunk. A csapat játéka és az új emberek sem nyűgözték le a lelátó népét: váltani kellett. Körbe értünk, lapozz vissza Mowbrayhez!

Hat trófea (3 bajnoki cím, 3 kupa) négy év alatt, ez jobb, mint Lennoné. Ideje belehúzni!