Talán nem túlzás: az elmúlt négy év legfontosabb hónapja lehetett az április. A lényegi dolgokat tekintve remekül is sikerült, a többit meg hagyjuk inkább…
Ahhoz, hogy már a hó második napján bajnokavatás legyen, két dolog szükségeltetett: legyőzni a Raith Roverst + a Hibernian pontvesztése. Okkal bízhattunk ebben, hisz a Raith volt az egyetlen idei másodosztályú ellenfél, amely nem talált be ellenünk eddig.
Raith Rovers – Rangers 3-3 (2-2)
Championship, 31.forduló, április 2.
Foderingham – Tavernier, Kiernan, Wilson, Wallace – Halliday, Holt, Forrester (Zelalem, 80.) – McKay (Shiels, 72.), Miller, O’Halloran (King, 60.)
Gól: Longridge (25.), Craigen (38.), Panaytiou (90+4.) ill., Forrester (30.), O’Halloran (35.), Miller (49.)
Nézőszám: 6 943
Ez a meccs kimaxolta a szurkolói lélek hullámvasutazását, ennyi hangulatváltozást követni is nehéz volt. Másfél óra alatt álltunk vesztésre, voltunk bajnokok, volt nem-les gól, kihagyott tizenegyes, hosszabbításos dráma, stb.
Az eleje nem sikerült túl izgalmasra, de félórához közeledve a semmiből Louis Longridge meglőtte karrierje egyik legnagyobb gólját (hány ilyet láttunk már az elmúlt években…), aztán kezdtünk fölébredni és előbb Forrester közeli lövését még hatalmas bravúrral védte a kapus, majd a szögletnél már nem hibázott a nagyon üresen felejtett Harry.
Öt perccel később ismét ő volt a főszereplő, a remek bepasszára O’Halloran érkezett és már a mienk volt az előny. Hogy a szurkolók nehogy a Hibs párhuzamos eredményének keresésébe mélyedjenek bele, arról James Craigen tett, egy ártatlanul felívelt, majd lefejelt szabadot lőtt rá, Foderingham későn vette észre.
A fordulás után úgy tűnt, szeretnénk végre eldönteni és négy perc után újból vezettünk, ezúttal Halliday érdeme a gól, aki három védőt rázott le (szó szerint) magáról, majd adott parádés labdát Millernek, aki a kapus szeme közé varrta be.
Forrester újabb remek indítása után Holt eldönthette volna, ketten is jöttek bent, de csúnyán fölé-mellé lőtte. Miközben Zelalem közel két hónap után kapott lehetőséget, hátul is kellett figyelni, Halliday remek mentése nagyon fontos volt, de tekintve, hogy a Hibs vesztésre állt, már zsebben érezhettük a bajnokságot. Pláne, amikor Miller egy gyors szabad után belőtt találatát nagyon-nagyon kétséges módon les miatt visszafújták.
De az igazi dráma csak ekkor kezdődött: túl voltunk már a 90 percen, amikor egy jogos büntetőhöz jutottak a hazaiak, amit a sértett, Harry Panayiotou végzett el. Róla mindenképp meg kell jegyezni, hogy a skót másodosztály talán „legrangosabb” játékosa – ugyanis egyrészt angol bajnoknak mondhatja magát (tekintve, hogy a Leicester-től van itt kölcsön, ahol egyébként tavaly a legjobb U21-esnek választották!), másrészt szerintem rajta kívül senki nem lőtt mesterhármast a 2018-as VB-selejtezőin! Azért az hozzá tartozik, hogy ő ezt St. Kitts és Nevis színeiben tette, Turks és Caicos-szigetek ellenében…
Na de a kis kitérő után vissza a tizenegyeshez, amit nem is lőtt túl rosszul, de Fod kiszedte az alsóból! Közben a Hibs meccse véget ért, döntetlen lett, lehet már ünnepelni?
Nem, mert jött egy szöglet, meg még egy, meg egy össze-vissza pattogó labda, és a legutolsó pillanatban Panayiotou jókor volt jó helyen és kiegyenlített.
Szerencsénkre azonban a forduló összes meccse döntetlen lett, így pár napot eltolódott az ünneplés. Ha már négy évet kibírtunk, még három nap már nem számít.
Megjegyzendő, hogy ahhoz képest, hogy a riporter a kezdés előtt elmondta, hogy egész Nagy-Britanniában az 5. legkevesebb gólt kapta a Rangers, immár sorozatban harmadik meccsen kapitulál háromszor a védelem. Ez azért az Old Firm előtt nem túl jó jel…
1-1 Forrester, 1-2 O’Halloran, 2-3 Miller
Másfél perces öf itt, a gólok itt, hosszabb öf itt, hosszú videó itt nézhető.
MW: „Frusztráló. A játékosok szerint nem volt büntető, de mindegy is, szépen védte Wes. Kenny remek helyzetfelismerésénél nem értjük, hogy lehetett les. A pontrúgásoknál jobban kell védekeznünk, túl sok gólt kapunk mostanában. Csapatként kapjuk a gólokat és ha nem figyelünk egymásra, akkor csak egy átlagos csapat vagyunk. Ha odafigyelünk, akkor nagyon jók vagyunk.
A nézőtéri reakciókból éreztük, hogy mi lehet az eredmény a másik meccsen, de nekünk csak magunkkal kell törődni. Minden pontot be kell gyűjtenünk, nem szeretnénk épphogy bajnokok lenni. Kedden telt ház előtt játszhatunk otthon, jól és eredményesen kell szerepelnünk.”
A játéknapon az Alloa döntetlenje azt jelentette számukra, hogy három év után ismét a harmadosztályba kerültek.
Nekünk mindössze 3 napot kellett várni, hogy végre ünnepelni lehessen.
A Dumbartonnal meglehetősen régen, január 2-án találkoztunk legutóbb, akkor egy laza hatost gurítottunk idegenben.
Rangers – Dumbarton 1-0 (0-0)
Championship, 32. forduló, április 5.
Foderingham – Tavernier, Kiernan, Wilson, Wallace – Halliday, Holt, Forrester (Shiels,78.) – King, Miller, McKay (O’Halloran, 62.)
Gól: Tavernier (50.)
Nézőszám: 48 568
Ünnepnek indult, az is lett belőle – de csak a lefújás után, mert az odáig tartó 90 perc dögunalomba fulladt.
Az első félidőben egész konkrétan csak az utolsó percekben kellett egy szabadrúgásnál a kapusnak védeni, azon kívül nem adtunk neki feladatot. A helyzetet nehezítette, hogy a Livingston vezetett a Hibs ellen, ez pedig nem volt jó hír a Dumbartonnak a playoff elkerülése elleni harcban, tehát nekik is jönni kellett volna. Ehhez képest a Rangers kapcsolt rá és Tavernier közeli találatával meg is volt a szükséges előny. Hogy hogyan került a jobbhátvéd a középcsatár helyére, az kérdéses, de ha már ott volt, berúgta szezonbeli 13.(!) gólját. Ő dicsérhető ezen a napon, szinte minden egyes támadásnál ott volt a kapu előtt.
A második játékrész összességében átlagos volt, sorban dolgoztuk ki a helyzeteket, ha rúgunk még négyet, egy szavuk nem lehet a vendégeknek, de maradt a minimál különbség.
Így négy körrel a vége előtt 17 pont előnyre tett szert a csapat, így jöhetett az ünneplés és a véget nem érő taps.
Amikor pedig Halliday felment a szurkolókhoz és rákezdett a „Follow, follow”-ra, újfent bizonyította, hogy egy közülünk, aki megéli az álmát.
Tavernier 1-0
Másfél perces öf itt, a gólok itt, hosszabb öf itt, hosszú videó itt nézhető.
Ünneplés itt, interjúk itt.
Halliday éneklés a nézőtérről és a pályáról.
Képek itt és itt láthatók, az ünneplésről pedig itt.
MW: „Örülök, hogy örülnek a szurkolók és a játékosok is, a szezon előtt a feljutás volt a legfőbb célunk és ezt sikerült is megvalósítani. Elképesztő sokat kaptunk a szurkolóktól, most egy kicsit talán mi is vissza tudtunk adni valamennyit. 10 hónapja vagyok itt és tisztában vagyok vele, hogy mennyi mindenen mentek keresztül a szurkolók az elmúlt években. Napról napra érzem, mekkora klub is ez, micsoda történelemmel és tradíciókkal.”
A brit nyelvterületen oly népszerű Twitteren számolatlanul tódultak a gratulációk, a teljesség igénye nélkül a korábbi játékosok közül a de Boer tesók, Edu, Lövenkrands, Weiss, Davis, Novo, Cuellar, Adam, Bedoya, Vidmar, Negri is gratulált.
Fontos volt az időzítés, jól jött ki, hogy már április első napjaiban túl voltunk a kötelezőn és teljes mértékben lehetett a kupákra összpontosítani, hiszen 7 nap alatt két jelenésünk volt a Hampden Parkban.
Ezt megelőzően még Warburton elmondta, hogy hetek óta folynak a tárgyalások a kiszemelt igazolásokkal, minimum 4-5 új arcra lesz szükség, ez természetesen a távozók és a kölcsönbe visszatérők számától is függ, valamint az esetleges európai kupaindulástól is. Minden kiszemelt mögött van 1-2 alternatíva, ha valamiért nem jönne össze az üzlet. Profizmus.
A reményeink szerint valaha volt utolsó Challenge-kupa ellenfelünk a Peterhead volt, amellyel idén megmérkőztünk már, még augusztusban a Ligakupában, 3-0-ra nyertünk és Templeton is gólt lőtt (erre emlékszik valaki?)!
A Peterhead ellen egyébként mindössze hatszor játszott a Rangers, 5 győzelem és 1 döntetlen eddig a mérleg. Ez a párosítás jelképesnek is mondható, hiszen ők voltak a legelső negyedosztályú ellenfelünk.
A kapusuk azóta is az a Graeme Smith, aki az UEFA-kupa döntőn a cserekapusunk volt, nevesebb még Simon Ferry, aki a Swindonnál Foderingham csapattársa volt, valamint egyértelműen kiemelendő Rory McAllister, aki évek óta számolatlanul szórja a gólokat (idén is 30 fölött jár), mégsem játszik magasabb szinten.
A kupa 25 éves történetében először rendezték a döntőt a Hampden Parkban, ahol lényegében telt ház várt a csapatokra. A 630-as átlagnézőszámú Peterheadet mintegy 1800-an kísérték el Glasgow-ba, köztük egy Kanadában élő kamionsofőr, aki több mint 12 ezer km-t (!) utazott amiatt, hogy lássa szülővárosának csapatát, amint 125 éves történelme során először játszhat országos kupa fináléjában.
A harmadosztály második helyén álló Blue Toon hozzánk hasonlóan 13 gólt szerzett a döntőig vezető négyszer 90 perc alatt és 2016-ot egy 16 meccses (!) veretlenségi sorozattal kezdték, tehát mondhatni jó formában voltak.
Rangers – Peterhead 4-0 (2-0)
Challenge Kupa, döntő, április 10.
Foderingham – Tavernier, Kiernan, Wilson, Wallace (O’Halloran, 65.) – Ball, Halliday, Holt – Forrester (King, 65.), Miller, McKay (Shiels, 78.)
Gól: Gilchrist (öngól, 17.), Tavernier (40.), Halliday (85., büntető), Miller (89.)
Nézőszám: 48 133
A nemzeti stadion elég rossz minőségű gyepén lassan indult be a meccs, negyedóra kellett az első lövésig, aztán rögtön jött még kettő, majd a harmadik már góllá érett – Miller megszerezte, befutotta, beadta, de Forrestert megelőzve, a St.Johnstone-tól kölcsönben lévő Gilchrist a saját kapujába lőtt.
A Peterhead kényszerű cseréjét csak azért említem, mert a bejövő Jamie Stevenson története igen érdekes: az Aberdeentől elküldték, mert túl alacsony volt, az Alloánál mindössze két meccs után, egy nyaralás alatt kiszúrta őt a Mallorca megfigyelője és három éves szerződést kapott! De ennek csak a felét töltötte ki, mert iszonyatos honvágya volt (ezt leírom még egyszer: Mallorcáról Skóciába!!), no meg csak a spanyolok B csapatában kapott szerepet – igaz, ott elég sokat, így a távozásakor ki is kötötték, hogy kizárólag az Alloába távozhat. Így is lett és azóta is hazai alacsonyabb osztályokban focizik. Könnyen lehet, hogy így tűnt el a süllyesztőben a skót foci egy tehetsége.
No de vissza a meccshez! Ahogy várható volt, elég egyoldalúra sikerült, magunkhoz képest sok volt a felívelt labda és kevés a helyzet.
5 perccel a félidő előtt egy össze-vissza pattogó labdát Miller tett vissza Taverniernek, aki meglőtte a szezon egyik legnagyobb bombáját: kapásból, jobb külsővel a bal pipába!
De még nem volt vége a félidőnek és megint előjött a „kétgólelőny” probléma: elkezdett a P’head támadni, Holt a gólvonalról mentett, plusz volt néhány veszélyes szögletük is.
A második félidő elején Halliday a labda helyett saját magát fejelte be a hálóba, majd Warburton húzott egy váratlant és Wallace helyére O’Halloran-t hozta be, így ideiglenesen Halliday lett a balhátvéd. Lassan csordogáltak a percek, az utolsó tízet azért csak megnyomta a csapat: üres kapu előtt elcsúszás, aztán kapufa, majd egy kapusra vitt ziccer sem volt elég a harmadikhoz. A 84. percben lényegében a saját alapvonaltól végigvitt gyors kontra eredménye egy jogos büntető, amelyet Halliday betett az alsóba, eldöntve a mérkőzés kimenetelét. Az ünnepi hangulatból Miller sem akart kimaradni, a legvégén még közelről bepofozott egy lecsorgó labdát.
A P’head a második félidőben szinte három csatárral támadott, de egy oldalhálónál többre nem mentek, így félgőzzel is, de abszolút megérdemelten győztünk.
1-0 Gilchrist (ög), 2-0 Tavernier, 3-0 Halliday, 4-0 Miller
Másfél perces öf itt, hosszú videó itt nézhető.
Kupaátvétel, tiszteletkör.
A Challenge kupában ötödik alkalommal fordul elő, hogy a másodosztály győztese egyben a kupát is megnyeri, legutóbb tíz éve esett ez meg, a St. Mirrennel.
Ezzel egyébként a Rangers lett az első (és minden bizonnyal egyetlen) skót klub, amely 144 éves történelme alatt hazája minden egyes trófeáját megnyerte.
Két cél teljesítve: feljutás és végre a Challenge Kupa megnyerése.
Két cél van hátra: megnyerni a kupát és megdönteni a Hearts tavalyi pontrekordját.
Negyedik nekifutásra tehát sikerült megnyerni, de köszönjük, soha többé nem szeretnénk indulni benne.
Warburton: „A talaj nagyban megnehezítette a játékot, nem tudom, megoldható-e, hogy jövő hétre új gyep legyen, de szerintem minden érintett ezt szeretné. A szurkolók miatt különösen örülök, elképesztő energiát kapunk tőlük hétről-hétre és ezekkel a sikerekkel egy kicsit mi is visszaadhatunk nekik. Az első negyedórát leszámítva végig uraltuk a meccset, megérdemelten nyertünk, Tav gólja pedig fantasztikus volt! Ez a hétvége segített felkészülni a következőre, megpróbálunk a részletekre is figyelni, jövő héten ugyanebben a hotelben lakunk, ugyanaz lesz a menü, az időbeosztás, az öltöző. A lényeg, hogy a játékosok már tisztában legyenek minden helyzettel, hátha ez is segítségükre lesz. Nincs illúziónk a feladat nagyságával kapcsolatban. Az ellenfél vezeti az élvonalat, európai kupatapasztalatuk van, tele válogatottakkal és jelentős büdzsével. De nekünk is jó csapatunk van. Az a dolgunk, hogy a következőkben minél jobban csökkentsük a két klub közti rést.”
Jim McInally, a Peterhead mestere: „Csalódott vagyok, mert jobbak vagyunk, mint amit mutattunk. Az első félidő végén volt egy periódus, amit megnyomtunk, de többre számítottam.”
Amíg mi kupáztunk, addig a Hibs újfent kikapott, ezúttal a már kiesett Alloától, a Falkirk 3-2-re nyert és pontszámban utolérte a zöldeket, a Raith Rovers pedig győzelmével bebiztosította magának az utolsó helyet a playoffban.
A Celtic elleni ráhangolódás hete mozgalmasan alakult Harry Forrester számára. Az eredetileg hat hónapra szóló szerződését további három évvel hosszabbították meg az érintett felek. Az első pár meccse alapján elég szkeptikusok voltunk, de azóta belejött és jó játéka mellett remek gólokat is szerzett.
Azonban másnapra kiderült, hogy a Peterhead ellen szerzett sérülése komolyabb, így több hét pihenő vár rá.
A Hampden Parkra pedig gyepcsere, amelyet gyorsan le is zavartak hét közben.
A hétközi rangadón a Hibs otthon 2-0 vezetésről plusz emberelőnyről képes volt az utolsó három percben leengedni, így kiegyenlített a Falkirk, ez pedig döntő jelentőségűnek bizonyult a bajnokság végén.
És akkor Old Firm!
Kezdésnek egy elképesztő statisztika: összesen 3 alkalommal nyert Skót Kupa elődöntőben a Celtic a Rangers ellen, utoljára 1925-ben!
Ahogy már korábban is írtam, én 50% esélyt adtam magunknak a zöldek ellen, de azért jó pár kérdés felmerült a készülődés során: mennyire tartható a Warburton-féle totális támadójáték; mire megy az elmúlt hetekben igencsak sebezhető védelem; hogy éli meg az első Old Firm-tapasztalatot az ilyen derbit korábban csak tévén látó legtöbb játékos (az egész keretben csupán hatan játszottak korábban a zöldek ellen); nem pörög-e túl Halliday, amikor meglátja Scott Brown értelemtől legkevésbé sem sugárzó tekintetét?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések uralták a médiát egész héten, ment a fogadkozás és korábbi játékosok tucatjai nyilatkoztak mindkét féltől. Legmókásabb John Hartson volt, aki a 2000-es évek közepén játszott a zöldeknél és akinek a helyi Blikk-színvonalat képviselő The Scottish Sunban van egy állandó rovata. Az aktuális cikkben az alábbiakat mondta: „a Rangers szerencsés lesz, ha 4-0-lal megússza”, „ha a Celtic normálisan áll hozzá a meccshez, a Rangers teljesen esélytelen”, stb.
Bár felmerült a gondolat, de Waghorn mégsem épült fel, így a leggólerősebb játékos nélkül készültünk, és ha hozzávesszük Forrestert, illetve O’Hallorant és Kinget, elmondható, hogy jelentős hiányzóink voltak.
Forrester helyén Shiels kezdett, a pad pedig ezúttal is rövid volt, ahol Liam Burt is helyet kapott.
Készült néhány jó kis kedvcsináló videó is a meccs előtt.
Rangers – Celtic 2-2 (1-0, 1-1, 2-1) – büntetőkkel 5-4
Skót Kupa, elődöntő, április 17.
Foderingham – Tavernier, Wilson, Kiernan (Zelalem, 87.), Wallace – Halliday, Ball, Shiels (Law, 65.) – Holt, McKay, Miller (Clark, 90.)
Gól: Miller (16.), McKay (96.), ill. Sviatchenko (50.), Rogic (106.)
Nézőszám: 50 069
Sajnálhatja, aki lemaradt. Mintegy 130 percnyi tömény izgalom, dráma, bombagól és élvezetes foci – pár szóban összefoglalva.
Kicsit részletesebben: jobbak voltunk. És ez az eredménytől is függetlenül biztató a jövőre nézve. Persze, erre mondhatják, hogy egy meccsen bármi lehet, de míg mi felfelé tartunk, ők elindultak lefelé: értékelhetetlen európai szereplés, döcögős bajnokság, edzőválság.
A tavalyi derbihez nem is lehet viszonyítani, akkor egyetlen kapuralövés nélkül zártuk a meccset, most pedig egy kívülálló meg nem mondta volna, hogy melyik csapat játszott az aktuális szezonban az Európa Liga csoportkörében és melyik másodosztályú félprofi klubok ellen.
Warburton tartva magát az elveihez, a támadásra szavazott és szerencsére a belső védők is felnőttek a feladathoz.
Az Old Firm-ökön mindig aktív Kenny Miller helyzetével kezdtünk, de Gordon szépen leért, majd Brown csak centikkel lőtt mellé – még tíz perc sem telt el és már 1-1 lehetett volna.
De nem kellett sokat várni, amíg a Miller-mágia újra megjelent, ezúttal egy szerencsésen elé pattanó labdára csapott le és lőtte el azonnal a hosszúba.
A félidő felénél a zöldek lehozták a védelem gyenge pontját Boyatát és a bejövő félig sérült Sviatchenko remek váltásnak bizonyult később.
Helyzet helyzetet követett, a szezon ziccere a zöldeké volt, de az állítólag „10 milliót érő, új-Messinek” kikiáltott Roberts képes volt ezt kihagyni:
Az Old Firmök történetében volt már hasonló.
Az első félidőt tehát előnnyel zártuk, de megnyugodni nyilván nem lehetett. Pláne, hogy viszonylag gyorsan egyenlítettek, nagyon megnyomták az elejét és a becserélt dán védő egyik szögletfejese utat talált a hálóba.
A második félidő iramában elmaradt az elsőétől, igaz, elég magasra lett téve a mérce. A 70. perc környékén egy Rangers-szöglet után teljesen lekontráztak, de szerencsére Ball jól ért vissza. A cserék nem igazán dobták föl egyik csapatot sem, így jöhetett a ráadás, az időközben megsérülő Kiernan és a valószínűleg elfáradó Miller nélkül.
Hat perc után egy vitatott szituációt követően (ők jöttek volna a bedobással, amit a partjelző mutatott is, de Craig Thompson bíró felülbírálta) megszületett az Old Firm-ök modern történetének egyik legnagyobb gólja: McKay gondolkozott, fordult egyet és olyan erősen és pontosan bevarrta a pipába, hogy csak ámultunk és bámultunk.
Sajnos azonban ez sem volt elég, újfent a második félidő legelején volt egy kihagyás és ezt büntették: a másik becserélt, Rogic maradt elég üresen a kapuval szemben és könnyedén elcsavarta a visszagurított labdát. Ez őket dobta fel, az ausztrál majdnem duplázott, de csak az oldalhálót találta el. A legvégén pedig egy látszólag túl messzi szabadot Griffiths rálőtt, a felsőlécről Foderingham hátára, onnan pedig mellégurult. Ez necces volt…
2-2 a vége, jöhetett a totális körömrágás. A krónikák szerint 1974-ben volt utoljára Old Firmön tizenegyespárbaj. Tekintve, hogy idén Waghornon és Halliday-en kívül más nem lőtt még büntetőt, a sötétben tapogatóztunk, hogy vajon kik rúghatnak. Ki más, mint Halliday kezdte, tökéletesen. Az egyenlítés után a pontrúgás másik nagymestere, Tavernier állt oda és nagyon csúnyán elhibázta. De nem változott az eredmény, mert ők meg kapufát rúgtak. A következő páros nem hibázott (bár McKay-é épphogy becsorgott), azonban Nicky Clark lövését kivédte Gordon. De Brown nagyon gyengén rúgta, úgyhogy megint nem változott semmi. A következő két duó nem hibázott, bár amikor Zelalem feltűnt a képernyőn, szerintem az összes Rangers szurkolóban megállt az ütő – mégis, gyönyörűen tette be, majd intette csendre az íreket. Mivel Lustig, majd a hetedik páros első fele, Nicky Law sem hibázott, Rogic-on múlt a dolog, hogy másodszor is megmentő lesz-e. Azonban szó szerint kirúgta a labdát a stadionból, úgyhogy nem lett az.
Kezdődhetett a véget nem érő ölelkezés és ünneplés!
1-0 Miller, 2-1 McKay, összes gól
Rövidebb öf itt, hosszabb itt, hosszú videó itt nézhető.
Slow-motion ünneplés, Miller gól, McKay gól, hangulat
Miller gól GoPro, McKay gól GoPro.
Hangulat előtte, hangulat utána.
A teljes meccs első félideje itt, a második itt, a ráadás itt nézhető végig.
A büntetőpárbaj egy lakásban és a Louden Tavernben.
Az elég árulkodó, hogy a Peterhead többet birtokolta a labdát egy héttel korábban, mint a Celtic. És mindezt úgy, hogy a becserélt Zelalemen kívül minden kerettag brit állampolgár (Kiernan is Angliában született, bár az ír utánpótlásban játszott)!
Az külön szimpatikus, hogy Scott Brown negatív szereplő lett (az első gólnál az ő lábáról pattant Miller elé, a másodiknál mellette lőtte el McKay, plusz a büntetőjét is kihagyta)!
Warburton: „A szurkolók újfent fantasztikusak voltak és a játékosok is egytől-egyig. Úgy gondolom, a jobb csapat nyert. Domináltuk az első félidőt, gyorsan visszaszereztük a labdákat, diktáltuk a tempót, ahogy szerettük volna. Kétszer is megérdemelten megszereztük a vezetést, de a fordulás után kétszer is kiegyenlítettek. A játékosokban nem volt félsz, mindent beleadtak, szerintem a cseréink is hozzátették a magukét, büszke vagyok mindenkire.
Megmutattuk, hogy nem akkora a különbség a két csapat között, mint amekkorának sokan hitték azt – de tisztában vagyunk vele, hogy még mindig csökkentenünk kell a különbséget.”
Természetesen ezt az alkalmat Dave King sem hagyhatta ki, aki elmondta, hogy nem számított győzelemre és a lefújáskor a teljes vezetőség egymás nyakában zokogott.
És hogy válaszoljak a saját kérdéseimre: a Warburton-féle támadójáték pont annyira működött, amennyire kellett; a sebezhető védelem remekül tette a dolgát, Kiernan és Wilson nagyon határozott volt; az Old Firm-hangulatot maximálisan felvették a játékosok, a fiatal McKay elképesztőt játszott; Halliday pedig láthatatlanná tette a középpályán a skót válogatott kapitányát.
Ezt a csapatot nem csak hogy szeretni lehet, de büszkének is lehet rá lenni.
A Rangers 144 éves történelemkönyvének egy szép oldalára fog ez a diadal beíródni, a zöldek pedig soha nem fogják lemosni magukról, hogy a másodosztályú Rangerstől kikaptak.
És ebből a csapatból senki nem érdemli meg a válogatott kerettagságot sem… röhej. 90 percre vagyunk Európától.
A másik elődöntőben szintén döntetlen született, egy sokkal laposabb meccsen. Már a rendes játékidőben is a Hibs állt közelebb a továbbjutáshoz, de Cummings olyan csúnyán fölépanenkázta a büntetőt, hogy öröm volt nézni. Végül mégis a tizenegyesek hozták a Hibs sikerét, köszönhetően Conrad Logannak, aki ezelőtt 16 hónappal (!) játszott legutóbb, most márciusban hozták „vészkapusnak”, mellesleg úgy néz ki, mint egy elhízott tesitanár.
Az elődöntőhöz méltatlan félig üres stadion egyik része neki tapsolt, amikor a rendes játékidőben megfogott két ziccert, majd a párbajban is kivédett kettőt, így biztosítva, hogy a skót labdarúgás történelme során először játszhat két másodosztályú (pontosabban: két, első osztályon kívüli) kupadöntőt!
Nem is kellett sokat várni, hogy megnézzük, mire megyünk döntőbeli ellenfelünkkel szemben, hiszen három nappal később az Easter Roadon volt jelenésünk. Igaz, mindkét fél hangsúlyozta, hogy ezt nem szabad előrehozott kupameccsnek tekinteni, az teljesen más tészta lesz. Kérdés volt, hogy a két csapat mennyire tudta kipihenni magát, a fővárosiaknak egy nappal több idejük volt erre.
Azt már a kezdés előtt elmondta Stubbs, hogy ő letudta annyival a gratulációt, hogy felhívta MW-t, a csapatát nem fogja díszsorfalba állítani – a szokással ellentétben. Ne is csodálkozzunk, neki is zöld a vére…
Mindenesetre a kupától eltekintve a fővárosiak iszonyatos formában voltak, az előző 8 bajnokiból csupán egyetlen egyet nyertek meg! Nálunk egyetlen csere a kezdőben, Shiels helyén O’Halloran, a cserekapus pedig első alkalommal Robby McCrorie.
Hibernian – Rangers 3-2 (2-1)
Championship, 33. forduló, április 20.
Foderingham – Tavernier, Kiernan, Wilson, Wallace – Ball (Zelalem, 62.), Halliday, Holt – O’Halloran (King, 62.), Miller (Shiels, 75.), McKay
Gól: Cummings (5.), Foderingham (öngól, 18.), Gunnarsson (58.); ill. Holt (41.), McKay (85.)
Nézőszám: 12 231
A fáradtság, ha nem is a lábakban, de a fejekben mindenképpen meglátszódott.
5 percnél jártunk, amikor egy ártalmatlan bedobásból figyelmetlen hiba lett, Cummings szokása szerint lecsapott az ajándékra, megszerezve a vezetést, egyúttal 7. gólját 9. Rangers elleni meccsén. Gyorsan jöhetett volna az egyenlítés, ha Tavernier kicsit bátrabb a kapussal szemben.
Ehelyett egy újabb baki jött, Foderingham egész konkrétan beejtette maga mögé Stokes lecsúszott beadását. Arcpirító hiba, ha pár nappal korábban csinálja, akkor egész életében nem mossa le ezt magáról…
Kétgólos hátrányban még nem voltunk a bajnokságban és ez eléggé meg is zakkantotta a csapatot, nem nagyon találtuk az utat előre. De csak összejött a szépítés, igaz, ehhez is kellett a kapus, Oxley elkalkulálta magát, Holt meg épp jó helyen állt, amikor leesett a labda.
A második félidő – hogy, hogynem – egy védelmi hibával indult, az egyik visszajátszásból tisztán látszik, hogy Kiernan a szöglet előtt pontosan mutatja Wilsonnak, hogy ki lesz az ő embere, de Wilson erről tudomást sem véve, elindul a másik irányba, Gunnarsson így teljesen üresen marad és könnyedén bevágja. Innentől fogva kiegyenlített játék zajlott, a labda nálunk volt többet, de hiába.
McKay egy újabb óriási bombagóllal visszahozta a reményeket (a Celtic kapusa szerint 100-ból egyszer találja el úgy a labdát, mint ellenük, most kétszer megcsinálta pár nap alatt…), de nem sikerült a pontszerzés.
1-1 Holt, 3-2 McKay
Másfél perces öf itt, hosszabb videó itt, hosszú öf itt nézhető.
MW: „Fizikailag és mentálisan is teljesen rendben voltunk. Kár, hogy a jó kezdés után két ilyen gólt kaptunk, ezt el kellett volna kerülni. A harmadik után pedig beállhattak 10 emberrel védekezni, amit nem tudtunk feltörni.”
A Falkirk után a Hiberniannal is egállal zártunk: a két hazait mi nyertünk, a két idegenbelit ők. Nézzük pozitívan a dolgot: nem akartunk a mérleg lenni, döntsék el ők egymás között a dobogót.
Még ugyanezen nap krónikájához tartozik, hogy ha nem is kizárólag az Old Firm-vereség miatt, de nyilván annak befolyására, a Celtic bejelentette, hogy Ronny Deila távozik a szezon végén. Az edző, aki Rangers-telen bajnokságokat nyert.
Utód még nincs, csupán jelöltek: David Moyes, a Boltonnál megbukó Neil Lennon, Roy Keane, Paul Lambert, Brendan Rodgers (utóbbi azért lenne pikáns, mert Warburtonnel nagyon jó a kapcsolatuk, együtt dolgoztak a Watford utánpótlásában). Az biztos, hogy nem akarnak kockáztatni, olyat fognak hozni, akiben garantáltan látják, hogy bajnokok lehetnek, mert ha a Rangers első próbálkozásra behúzná a címet, az elképesztő pofáraesés lenne nekik.
Pápá
Az utolsó hazai bajnoki előtt Warburton elmondta, hogy a bajnokság vége és a kupadöntő közti 20 napban nem pihen tétlenül a csapat, hanem átruccan Angliába, ahol egy Premier League gárda ellen játszik zártkapuk mögött. Konkrétum ekkor még nem volt, de sejteni lehetett, hogy (nyár után) ismét a Spurs egy vegyes-ifi csapata lesz az ellenfél.
Eljött tehát az Ibrox szezonbúcsúja, nem is lehetett volna jobb ellenfelet kívánni a bajnoki trófea átadása előtt, mint a már hetekkel ezelőtt kiesett, tökutolsó Alloát.
Warburton hármat változtatott a vesztes csapaton, de így sem volt az igazi…
Rangers – Alloa 1-1 (1-1)
Championship, 34. forduló, április 23.
Foderingham – Tavernier, Kiernan, Wilson, Wallace – Halliday, Holt (Shiels, 64.), Zelalem – King (Burt, 75.), Clark (Miller, 64.), McKay
Gól: Tavernier (45.); ill. Duffy (8.)
Nézőszám: 50 349
Ugyanis a gyakorlatilag teltház meccs végi örömébe az eredmény belecsúfított, igaz különösebb jelentősége már nem volt.
A Hibs-szel ellentétben az Alloa méltatott díszsorfalat állni, bár a Celtic-kölcsönjátékos Michael Duffy volt az egyetlen, aki nem tapsolt. Ezen sem csodálkozunk…
És ő a volt a főszereplő az első jelentős eseménynél, egy kísértetiesen hasonlóan eladott labdából megindulva szépen elcsavarta az alsóba. A két középső védő megint csak mozizott.
A félidő maradék közel 40 percében kis- és közepes veszélyű helyzetekkel teszteltük ex-kapusunkat, Scott Gallachert. Néhány perccel a fújás előtt egy másik ex-játékos, Kyle McAusland buktatta McKay-t, a jogos büntetőt viszont Halliday csúnyát mellégurította.
Nem maradtunk azonban gól nélkül, Halliday hibáját javítva pontosan ívelt Tav fejére, aki – ha már az ötösön belül járt – ki is egyenlített; ezáltal a klubrekordot megdöntve védőként elérte a 15 gólt egy szezonban!
Egészen elképesztő, hogy a teljes szezont figyelembe véve, 125 gólból ez mindössze 6. fejes volt!
A második félidő egykapuzással és Gallacher védéseivel telt, valamint újra kapott egy negyedórát Liam Burt (neki is volt egy ziccere).
Maradt az egál, ami nem is meglepő, hiszen tavaly az Ibroxban kétszer is ikszeltünk és idén is náluk.
Volt 25 lövésünk és 14 szögletünk, de több szempontból is igazi deja vu volt ez a meccs: egyrészt Gallacher védései (az előzőn is ő tartotta az Alloát meccsben), másrészt felelevenedett a Hibs elleni baki, harmadrészt az előző pár év játékképe visszaköszönt ebben a 90 percben.
No de a lényeg, hogy az egyetlen skót csapat vagyunk, amely idén veretlen maradt otthon (2 döntetlen) és jöhetett a ceremónia!
Az ünneplés pedig nem is lehetett volna méltóbb, a klub egyik legnagyobb ikonja, John Greig adta át az érmeket, miközben Brian Laudrup, Walter Smith és Richard Gough tapsolt a nézőtéren. Majd pedig jöhetett az ünnepi kör a gyerekekkel – őszintén én kicsit meglepődtem, hogy alig akadt játékos, aki ne hozott volna magával kisebb-nagyobb utódot, pedig a keret nagy része csak a húszas évei közepén jár.
A gólok itt nézhetők.
Hosszú összefoglaló a meccsről és a teljes kupaátvétel itt nézhető.
Warburton győzelmi beszéd.
Kupaátvétel itt és itt nézhető.
Ünnepi kör a nézőtérről és a tévéből.
MW: „Az elmúlt napok eseményei után talán nem meglepő, hogy kicsit leeresztettünk. Ahogy vége lesz a bajnokságnak, kapnak a srácok négy nap pihenőt, de többet nem, mert akkor átkapcsolnának szabadság-üzemmódba. Négy nap elég arra, hogy feltöltődjenek. Utána játszunk egyet Angliában, aztán edzünk még párat, a kupadöntő hete pedig úgy fog zajlani, mint egy szokásos felkészülés. Megfelelően rá leszünk hangolódva.”
Elérkezett az idő a különböző „Év legjobb…” szavazásokra.
A klub évzárógáláján a szurkolók szavazatai alapján az év játékosa Lee Wallace, a legjobb fiatal Barrie McKay, a szezon gólja James Tavernier, Peterhead elleni bombája lett (McKay OF-lövete már lecsúszott a nevezésről). A játékostársak által legjobbnak ítélt Martyn Waghorn a legtöbb gólért járó trófeát is átvehette.
A játékosok szervezete, a PFA nyilvánosságra hozta az év legjobb edzői jelöltjeit, melyen egyetlen élvonalbeli kapott csak helyet: Jim McIntyre, a Ross County menedzsere, miután a klub történetének első kupáját nyerte és felsőházban végez a csapattal. A többiek sem meglepők: természetesen helyet kapott Warburton, mellette Peter Houston, a Falkirk és Jim McInnally, a Peterhead edzője.
A játékostársak által szavazott év legjobb Championship játékosa díjra 2-2 jelölt került be tőlünk és a Hibstől: Wallace, Waghorn, Cummings és McGinn.
A PFA a fiatal játékosok közé egy Celticest (Kieran Tierney), két Hibs-et (McGinn, Cummings) és Barrie McKay-t tette be.
Ugyanez a szervezett nyilvánosságra hozta az év Championship csapatát, melyet kirázólag a top3 dominál: Rodgers (Falkirk) – Grant (Falkirk), McGregor (Hibs), Wallace (Rangers), Tavernier (Rangers) – Holt (Rangers), McKay (Rangers), McGinn (Hibs) – Cummings (Hibs), Baird (Falkirk), Waghorn (Rangers)
Ezen kívül megemlítendő, hogy az angol Football League a negyedosztály 10 legjobb játékosa közé választotta a nyáron hozzánk csatlakozó Windass-t és Crooks-t is. Ha azt nézzük, hogy pl. Tavernier az angol harmadosztály cserepadjáról érkezett, akkor nem rosszak a kilátások az újakkal kapcsolatban…
A maradék két meccset letudtuk egy héten belül, bár sok köszönet nem volt bennük… Előbb a Livingston vendégei voltunk, a sárgák osztályoznak a bentmaradásért.
Rangers – Livingston 1-0 (1-0)
Championship, 35.forduló, április 27.
Foderingham – Tavernier, Ball, Wilson, Wallace – Halliday, Zelalem, (Law, 72.) Shiels (Holt, 60.) – Miller, O’Halloran, King (McKay, 60.)
Gól: Halkett (45.)
Nézőszám: 5 021
Magához képest sok, 4 helyen nyúlt bele a csapatba MW, megcsavarva a dolgokat, Miller ezúttal a jobboldalon, O’Halloran középen kezdett.
Nem volt jó meccs, kevés helyzettel és még kevesebb elképzeléssel. O’Halloran lövésén és Halliday néhány próbálkozásán kívül nálunk nem is nagyon volt mit feljegyezni, míg a hazaiak szépen kezdtek feléledni, látván a Rangers passzivitását.
A Zelalem eladott labdájából kialakult ziccert még nem használták ki, de az utolsó percben egy tök fölösleges fault után az általunk is figyelt Knox szabadrúgására egykori ifijátékosunk, Craig Halkett érkezett pontosan és fejelte be a vezető gólt.
Mondjuk ez még nem semmit nem jelentett, mert a Livi az előző 3 meccsén a félidőben vezetett és mindegyiket elvesztette.
A második félidő középkezdéséből eljutottunk a kapuig, de sem ez, semmi más nem jött össze ezen az estén. A passzolgatás ment, viszont a kapuig érdemben alig sikerült eljutni.
Őszintén a Livi közelebb járt a két-háromgólos győzelemhez, mint mi a pontszerzéshez, úgyhogy abszolút megérdemelt a sikerük. Fura volt, mert bár sok ilyet láttunk az elmúlt években, idén nem ehhez szoktunk hozzá. Mindenesetre a bajnokságban egyedül ezen a meccsen maradt a csapat góltalan.
A gól itt, hosszabb összefoglaló itt, hosszú videó itt nézhető.
MW: „Mélyen a tudásunk alatt játszottunk az előző meccseken, a 9 pontból egyet gyűjtöttünk be. Az Old Firm után a Hibs ellenit talán még meg lehet érteni, bár elfogadni azt sem. Az előző körben az ünneplésen volt a hangsúly, de megint nem voltunk jók. Ez a mostani pedig gyenge teljesítmény volt. A Livingstonnak gratulálok, mindenben felülmúltak a mai napon.”
Májusra pedig két finálé maradt: a bajnoki és a kupa. Remélhetőleg sikerül még az eddigi sikereket is felülmúlni!