Itt az ideje a szezonértékelésnek, most egy posztba sűrítve szedtem össze mind a komplett ligarendszer, mind külön a Rangers évadjának összefoglalását. A cikk első felében átnézzük mind a 4 osztály fontosabb történéseit, aztán specializálódunk a „saját fiainkra”.
Adatok, statisztikák,  érdekességek a skót futball befejeződött szezonjából.

Bár némi élc van az állításban, de a kisördög nem hagyja nyugodni az embert, hogy az alapszakasz után az alsóház csapatai egymásra licitálva próbáltak a Rangers karjaiba kiesni. A Hearts miután bebiztosította magát, villámléptekkel elkezdte gyűjtögetni a pontokat, (fő)városi riválisa, a Hibs pedig soha nem látott lejtőre került.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mintha ránézünk a táblára: a 30. és a 38. forduló között a kettejük közti pontkülönbség 28-ról 12-re csökkent. A Hearts annyira nem adta magát könnyen, hogy az utolsó élvonalbeli fővárosi derbit is megnyerte, pedig vereség esetén a Hibs biztosíthatta volna be a kiesésüket (hasonló volt a helyzet 2012 márciusában, amikor a Celtic az Ibroxban lehetett volna bajnok, de a hazaiak megtáltosodtak). E meccs kapcsán ki is tört a skót foci legnagyobb tavaszi „botránya”, mikor a jelenleg a Celtic alkalmazásában álló, de a tavalyt a Hibsnél kölcsönben töltő Leigh Griffiths látványosan kárörvendett a Hearts helyzetén (persze, ha akkor tudta volna, mi lesz a zöldekkel…)

A Hearts a végére nagyon felpörgött, ha az utolsó 15 bajnokit nézzük, akkor bőven ők az alsóház bajnokai és ha a 15 egységnyi büntetését nem vennénk figyelembe, mindössze egyetlen gólon múlt volna, hogy az osztályozós helyet is elkerülve a 10. pozícióban végezzenek…

A főváros másik felén a Kilmarnock ellen „döntőztek” az utolsó körben és egy Kris Boyd (ki más?) gól kényszerítette osztályozóra a Hibset. Meg is érdemlik, az utolsó 39 megszerezhető pontból 4-et gyűjtöttek be…
Terry Butcher előző csapata, az Inverness sem járt jobban: a novemberi váltáskor a tabella 2. helyén álltak, 5 ponttal a Celtic mögött, 6 ponttal a Motherwell előtt. A szezont az 5. helyen fejezték be, 42 (!) ponttal a Celtic és 13 ponttal a Mwell mögött…
Minden idők legrosszabb edzőváltása?

A felsőházban az utolsó fordulóban az Aberdeen és a Motherwell egymás közt döntötte el a dobogó alsó két fokának elosztását, itt egy 93. percben szerzett elég bumburnyák góllal beelőzött a Mwell és sorozatban másodszor zár ezüstérmesként.

A kupadöntőt a minket kiejtő Dundee Utd és nagyobb meglepetésre a St. Johnstone játszotta. A 2-0-ás perth-i győzelem pedig még nagyobb meglepetés, mindez azt jelenti, hogy 130 éves történelmük során először nyerték meg a Skót Kupát!
A bajnoki 6. hely ugyan nem nagy valami (Celtic ellen egy X összejött) és a Ligakupában is csak két kört mentek, de a történelmi kupagyőzelem és a skót csapatok utóbbi időben mutatott európai eredményei közül kiemelkedő Rosenborg-kiejtés mégis őket mondatja az év csapatának. Ráadásul Stevie May személyében az év felfedezettjét is ők adják, a 21 éves csatár 48/27-es szezonnal betört a köztudatba.

Kupaátvétel ritka szemszögből
Életképek a döntőről

Az idei európai kupaprodukciót nem lesz nehéz felülmúlni, most a BL-selejtezőben a Celticnek kiemeltként újfent 3, papíron könnyebb ellenfele lesz a főtábláig, az Európa Ligásak közül az Aberdeennek 4, a St. Johnstone-nak és a Motherwellnek 3-3 kört kellene túlélnie a csoportkörig.
Kezdésnek a zöldek az izlandi bajnokon léphetnek túl, a Donsnak a Daugava Riga, a Mwellnek pedig az izlandi Stjarnan és a wales-i Bangor City továbbjutója ellen kötelező a továbbjutás, a Szentek viszont a svájci 4. helyezett Luzern ellen meg fognak izzadni.
Jövő ilyenkor pedig kupagyőztesként talán már mi is böngészhetjük a lehetséges ellenfelek listáját…

A másodosztályban is rég nem látott izgalmakat hozott a végjáték!
A sokáig élen álló Hamilton/Dundee FC pároshoz becsatlakozott a Falkirk, miután 4 körrel a vége előtt előbbi kettő 1-1-et játszott a „szuperrangadón” egymással. A Hamilton aztán beleszaladt egy 4-1-es zakóba, amit a Dundee kihasznált és az utolsó körre 2 pont előnnyel ment. A zárófordulóban mindhárman otthon játszottak, elég „érdekes” meccseket. Ugyanis a Dundee esetleges döntetlenje esetén a Hamiltonnak 8 góllal kellett volna nyerni a helycseréhez. Hogy, hogy nem, pontosan 8 góllal nyertek (10-2), a Dundee pedig úgy győzött 2-1-re, hogy egy nagyon vitatható büntetőt nem kapott meg az ellenfelük – így aztán a tavalyi kiesés után azonnal visszajutottak.
Itt külön megemlítendő Paul Hartley edző személye, aki sorozatban harmadik éve jut egy osztállyal feljebb csapatával (első kettőt az Alloával produkálta, csak három hónapja jött a Dundee-hoz).

A 10-2-es pofonba az a Morton szaladt bele, melynek a kiesése már 4 fordulóval a vége előtt realizálódott. Érdekes az ő helyzetük, tavaly az évad nagy részében a feljutásért harcoltak a Partickkal és végül a második helyre futottak be. Idénre igazoltak rutinos neveket, nyertek a Celtic Parkban a Ligakupában, aztán megkezdődött a leépülés. Könnyen elképzelhető, ha tavaly lett volna osztályozó a feljutásért, akkor most az élvonalban játszanának, nem pedig a harmadosztályra készülnének…
Az újonc Queen of the South Nicky Clark nélkül is megcsípte a playoffot, míg a gólkirályi címről végül lemaradó (tőlünk elküldött), 18 gólos Kane Hemmings-féle Cowdenbeath egy 95. percben kapott gólnak köszönhetően kényszerült osztályozóra.

A harmadosztályban a Dunfermline kötelezően hozva, három körrel a vége előtt biztosította be a 2. helyét, a többi playoff pozícióra hármas versenyfutás volt, melyről végül a Stenhousemuir maradt le.
A sokáig utolsó Airdrie-t a szezon végi lendület egész a 6. helyre felröpítette, „helyettük” az Arbroath pottyant ki, a tavaly utolsóelőtti East Fife pedig megtartotta a helyét. Gólkirály 26 találattal az Ayr csatára, Michael Moffat, a dobogó másik két helyére Jon Daly és Lee McCulloch került 20+17 góllal.

A negyedosztályban a Peterhead 3 körrel a vége előtt lett bajnok és igazolta, hogy a tavalyi (Rangers mögötti) második helye nem volt véletlen, idén minden mutatóban abszolút a mezőny fölé nőttek. A többi helyezés pedig azt bizonyítja, hogy teljesen kiszámíthatatlan ez a liga: a mostani 2.-3.-4. helyezettek tavaly a 7.-8.-9. pozícióban zártak. A Queen’s Park kálváriájáról már írtam szezon közben (teljes keretcsere), a tavaly dobogós csapat végül nem tudott elmozdulni az utolsó helyről – és 1867-es alapítása óta másodjára végez Skócia legalján.
A gólkirály 32 találattal az a Rory McAllister, aki tavaly is termelt 21-et. Ha most sem talál magának minimum egy másodosztályú csapatot, akkor a skót futball egyik nagy talánya lesz, hiszen még csak 26 éves, és már előző csapatában is ontotta a gólokat – igaz az Invernessnél nagyon nem ment neki anno.

Ezek után jöhetett a playoff. Az élvonalba kerülés kivételével mindenhol a következő volt a menetrend: a 9./4. és 2./3. helyezettek játszottak oda-vissza, majd a két győztes döntőzött. „Fentre” viszont kitalálták azt, hogy a 3./4. győztese játszik a 2.-kal és annak a győztese a 11.-kel. És nem érvényes az idegenben lőtt több gól szabály az oda-vissza meccseken. Logikus, nem?

A harmadosztályért a döntőben a Stirling Albion 3-2-vel legyűrte a fentről jövő East Fife-ot, a másodosztályért a várt döntő, a Dunfermline-Cowdenbeath döcögősen összejött (a Pars a Stranraert csak hosszabbításban győzte le), de azt a C’beath simán, 4-1-re hozta és ő marad a Championshipben.

Az élvonalért játszott negyeddöntőben a Falkirk hosszabbítás után 4-3-ra győzte le a Queen of the South-ot, de az elődöntőben nem bírtak a Hamiltonnal (2-1), így a Hibs az Akadémistákkal döntőzött – és kissé váratlanul 2-0-ra nyert idegenben. A visszavágón viszont egy gyors góllal jött a szépítés, majd a 93. (!) percben az egyenlítés, a büntetőkben pedig a Hibs kétszer is rontott – így a történelem folyamán először fognak a másodosztályban fővárosi derbit rendezni. A Hibernian a szezonját az Európa Liga selejtezőben a Malmö elleni 0-9-cel nyitotta, ötből 4 elveszett derbivel folytatta, a pályán a legkevesebb pontot gyűjtötte, legkevesebb gólt rúgta és még a büntetők se mennek – abszolút megérdemelt a kiesésük.

No de térjünk rá a Rangersre!

Felemás a szezon megítélése. Ami a játékot, illetve annak élvezetőséget illeti, jottányit sem fejlődtünk tavaly óta. Az idény 48 tétmeccse közül egy kézen meg lehet számolni, amelyen közönségszórakoztató focit láthattunk. A fiatalok beépítése még jobban megakadt, mint tavaly. Az évad elején az átigazolási embargó miatti kényszerből szerepet kapott pár srác, de a végén az U20-as bajnoki cím életben tartása miatt nem kerültek be a nagyok közé.
Eredmények szempontjából előrelépés, a játék minden más tekintetében stagnálás, a fiatalok beépítésében visszalépés az összkép.

Egyébként érthetetlen, hogy a szezon elején ígéretesnek induló játékosok (Law, Daly) teljesítménye lezüllött, Macleod hiányában egyáltalán nincs kreativitás – az pedig nem egészséges, hogy egy 18 éves sráctól függjön a Rangers támadójátéka. Kifogásként persze felhozhatjuk azt, hogy hiába vannak válogatott és kupagyőztes játékosok, nem képesek felnőni ahhoz, hogy a Rangersben játszanak. No, ezt nem kell túlmisztifikálni, egyszerűen annyiról van szó, hogy itt minden egyes meccset meg kell nyerni. Ez az elvárás. Itt a döntetlen = a vereséggel. Black, Shiels, Templeton, Law skót középszinten jó játékosok, akik karrierjében eddig remek eredmény volt a 4.-5. hely, a kupanegyeddöntő és a közönség még meg is dicsérte őket ha ez összejött. Itt ez megváltozott. Itt kötelező elvárás a bajnoki cím és a kupagyőzelem. A közönség pedig leveszi róluk a keresztvizet egy döntetlen után. Eleinte még lelkesek voltak, aztán rájöttek, hogy a rossz játék után is megkapják a 3-4-szeres fizetést a korábbi klubjukhoz képest, a győzelmek meg valahogy csak összejönnek…

Jöjjenek az egyéni értékelések!

Cammy Bell: nem derült ki, hogy mire képes. Néha voltak kisebb bizonytalankodásai, de a jövő szezon jóval nagyobb teszt lesz számára.

Steve Simonsen: három meccs jutott neki: az elsőn bemutatta a szezon védését, a másikon a szezon bakiját, a harmadikon semmit dolga nem akadt. Talány, hogy mi szükség volt a harmadosztályban egy 35 éves cserekapusra. Minden bizonnyal távozik.

Scott Gallacher: az idény elején „kényszerből” játszott, aztán a nyakára hozták Simonsent, így elment kölcsönbe az aktuálisan ligautolsó Airdrie-hez. Évek óta harmadik számú kapus (igaz, még csak 24 éves), kérdéses a jövője.

Lee McCulloch: idén végig védőt játszott, de így is megrúgta a maga 10+ gólját (igaz, ezek többsége büntető volt), és a Stenny elleni 8-0-on karrierje legnagyobb bombáját zúdította be. Bármennyire is szeretjük/tiszteljük, nyugodtabbak lennénk, ha lassan a stáb elkezdené beépíteni a helyettesét.

Bilel Mohsni: néha olyan elegánsnak hiszi a játékát, mintha Beckenbauer lenne, de amatőr hibái miatt soha nem lehetünk teljesen nyugodtak. Gólerőssége pozitívum (3. a házi góllövőlistán!), fejjátékán viszont lehetne még csiszolni.

Lee Wallace: idén is válogatott szinten tolta végig a szezont, pech, hogy pont a két legfontosabb meccsre sérült le. Gyors elfutások, pontos beadások – jelen szélsővédőink közül csak ő képes mindkettőt megvalósítani, nem véletlen, hogy 15 gólpasszával ő végzett a lista elején. Reméljük, marad.

Stevie Smith: jellemzi az edzőstábot, hogy márciusban jöttek rá, hogy van egy pléjer, aki képes szabadokat rúgni… – ez a tavasz egyetlen pozitívuma. Védőként átlagos, harmadosztálynál azért jobb.

Ricky Foster: a hátsók leggyengébbje, iszonyatos beadások, önveszélyes defenzíva. Semmi értelme nem volt a visszahozatalának, elveszi a fiatalok elöl a helyet.

Emilson Cribari: idén 8 meccsen átlag 60 percet játszott. Köszönjük a tavalyi részvételt, bár inkább bele se gondoljunk, hogy mennyi pénzért jött a skót negyedosztályba egy 33 éves, egykori BL-szereplő brazil védő… Szerződése lejárt, leléphet!

Seb Faure: a statisztika megnézése előtt azt hittem, hogy kevesebb lehetőséget kapott tavalyhoz képest, pedig nem. Igazából nem annyira reménytelen, mint ahogy eddig mutatta, csak a posztját kellene megtalálni.

Ian Black: tavalyhoz képest javult-bár ez nem volt nehéz, persze 13 sárgájával most is ő kapta a legtöbbet. A pontrúgásokat továbbra sem kéne erőltetnie és az évad eleji tippmix botrány sem növelte a renoméját. Egy normális Rangersben max. alkalmankénti csereember lehetne.

Robbie Crawford: bár 25-szor pályára lépett, még a 40 perces átlagidőt sem éri el és mindössze 6-szor játszott végig, de 3 gólt így is összehozott. Kár, mert több van benne – ahogy azt tavaly már bizonyította.

Lewis Macleod: gyakorlatilag az egyetlen, aki a visszasorolás után fiatalként meghatározóan be tudott épülni a kezdőbe és az élvonalban is egyértelműen helye lesz. Január óta egy komoly betegség miatt sajnos pályán kívül volt, reméljük, jövőre visszatér a kezdőbe.

Nicky Law: berobbanó kezdés, érthetetlen visszaesés. Eleinte a középpálya motorja gólokkal/gólpasszokkal, utána hónapokon át észrevétlenül játszott. Ha állandósítani tudná a formáját, óriási erősség lenne.

Fraser Aird: talán a legtöbbet fejlődő fiatal tavalyhoz képest. Tavasszal már kihagyhatatlan lett a csapatból (volt egy 20 meccses kezdő-sorozata), sorban rugdosta a gólokat. A védőit simán le tudja futni, de szélsőként a beadásokon még mindig lenne mit javítania.

Kyle Hutton: a jó pre-seasonja végén megsérült, október végéig színét sem láttuk, aztán még 4 hónapig offos volt. Teljesen átlagos, szürke a játéka, ami nem is lenne baj a középpálya közepén, de nehéz elképzelni őt alapembernek. A jövője még kérdéses.

Arnold Peralta: ő az évenkénti szokásos totál értelmetlen igazolás idei példánya. 0 angoltudással, egy másik földrészről eljön a skót harmadosztályba, ahol keveset játszik és akkor is teljesen máshol, mint a válogatottban. Mégis ő lehetett volna az egyetlen VB-játékosunk (ha nem sérül meg) és az utolsó néhány meccsen megmutatta, hogy nem is annyira rossz.

David Templeton: vajon lesz-e valaha belőle annyira egészséges játékos, aki 2 hónap foci után nem sérül le 3-ra? Csak mert ez nem csak neki, hanem a csapatnak is óriási probléma, hiszen Macleod mellett ő a keret egyetlen kreatív játékosa, aki egy kis színt tud a játékba vinni. Ő volt a legtöbbször becserélt játékos, de így is összeszedett 7 gólt és 12 asszisztot.

Calum Gallagher: az idei egyetlen „berobbanó” újonc. Érett már a mélyvízbe dobása, hiszen az utánpótláscsapatban évek óta szórta a gólokat. Meg is ragadta a lehetőséget: debütálómeccsén gól, utána gólpassz. Testalkatából adódóan lepattannak róla a védők, emellett meglepően gyors. Jó kis játékos lehet belőle – feltéve, ha McCoist a valós posztján játszatja…

Dean Shiels: ott folytatta, ahol tavaly abbahagyta: hónapokig sérült, amikor viszont játszik, rugdossa a gólokat: 22 meccsen 11 gól igencsak erős mutató. Érdekes, hogy ha a büntetők kivételével szerzett gólhatékonyságot nézzük, akkor a League One-ban ő végzett az élen, harmadik pedig Clark…

Nicky Clark: idejövetelekor azt írtam, hogy ha a tavalyi 40+-os szezonja után produkál egy 20 gólosat, maximálisan elégedettek lehetünk. Nos, csak 9 jött össze (ebben volt egy mesternégyes), de a vártnál ő is kevesebb esélyt kapott. Az akarás mindig látszik rajta, testmagassága ellenére igen jó a fejjátéka. Hozzá is csak azt tudom írni, hogy ha megkapja a lehetőséget, be fog válni.

Jon Daly: a szezon közepén annyira belehúzott, hogy 25 góllal házi gólkirály lett, de kb február végétől semmi olyat nem produkált, ami miatt helye lett volna a kezdőben, McCoist mégsem váltotta le. Ahogy várható volt, levegőben verhetetlen, eleinte az előkészítésben is jeleskedett, de abban is alábbhagyott a lendülete (bár Wallace után, 12-vel ő adta a második legtöbbet), így nem vált a szurkolók egyöntetű kedvencévé.

Andy Little: az ő idényét is a sérülések határozták meg, a tavalyi gólkirályság után most hatig jutott. McCoist nem szavazott neki bizalmat, úgyhogy távozott a klubtól.

(Keveset) futottak még:

Charlie Telfer: az U20-as csapat egyik legjobbja csupán 22 percet kapott a nagyoknál (plusz 10-szer a padot), és a több játéklehetőség miatt el is ment a Dundee Utd-hez – ahol nem félnek teret adni a fiataloknak…

Kyle McAusland: a szezon elején „kényszerből” lejátszott 7 meccset, aztán Foster bekerült a helyére, így idén is elment kölcsönbe az Ayrhoz, ahol 17 meccsen kétszer kiállították. Nem biztos, hogy ő a jövő, de Fosternél rosszabb csak nem lehet.

Andy Murdoch: a tavalyi 3 után most már 10-szer leülhetett a padra, sőt, még augusztusban 20 percnyi lehetőséget kapott is az U20-as csapat alapembere.

Ross Perry: sérülés miatt a komplett szezonja kimaradt, az U20-asokhoz a végén párszor beállt. Nem tart rá igényt a vezetőség.

Luca Gasparotto: Mohsni helyett vagy mellett, de alapembernek kellene lennie a védelem közepén. Ehelyett idén 0 percet kapott a nagycsapatban – persze még csak 19 éves lesz.

Chris Hegarty: nagyon peches szegény, összesen a Ligakupa kiesésnél és a bajnokság legelső meccsén játszott – utóbbin ő lőtte az első gólt – majd úgy megsérült, hogy áprilisig szóba se került. Akkor is csak az U20-as csapatban, ott kétszer is kiállították. Szerződése lejártával hazatért a Linfieldhez.

Barrie McKay: érthetetlen McCoisttól, hogy miért adta kölcsön a tavalyi szezon egyik legjobb fiatalját a tavaszra (a rossz nyelvek szerint fegyelmezési okokból). A másodosztályból kieső Mortonban 18 meccsen 3 gólt lőtt. Jó lenne, ha lenne jövője a Rangersben, a tehetsége megvan hozzá.

A harmadosztályú játékostársak szavazatai alapján a League One év csapatába öten kerültek a Rangersből (Bell, McCulloch, Wallace, Law, Daly). A legjobb játékost egy négyes listából választották ki, ezen Wallace, Law és Daly is szerepelt – érdekes, hogy a másodosztály négyeséből is hárman ex-Rangersösök (MacDonald/Dundee, Loy/Falkirk, Hemmings/C’beath). Az egyéni győztes Wallace és Hemmings lettek.
A klubon belüli szavazást is Wallace nyerte, a legjobb fiatal Aird lett, az év gólja Black balos bombája a Forfar ellen.

Az idény összes gólja, sorrendben
2013/14 legjobb fotói

Végezetül tartozom még az U20-as csapat idényének taglalásával, hiszen ők is mozgalmas, de csak részben sikeres finisen vannak túl!
Az első, Celtic elleni meccsbe egy pontos előnyről mentek bele a fiatalok, de a zárt kapuk mögött nem sikerült húszra húzni a veretlenségi sorozatot és a 2-0-s vereség a 3. helyre való visszacsúszást eredményezte. (Apró adalék, hogy a gól+gólpasszos Joe Thomson tőlünk került Glasgow másik felére, miután az utánpótlás vezetője nem tartott rá igényt…)

Ez látszólag megviselte a csapatot (2-0-ról 2-2 a St. Johnstone ellen és csak hosszabbítás utáni 1-0 a St. Mirren elleni kupaelődöntőben), de aztán kis szerencsével és szép győzelmekkel eljutottak oda, hogy a második Old Firmbe, egyben az utolsó fordulóba a következőképp mentünk bele:
1. Rangers 29 meccs 64 p
2. Celtic 28 meccs 59p
3. Hibs 30 meccs 59p

A teendő tehát mindössze annyi volt, hogy a csapat elkerülje a vereséget, ekkor ugyanis függetlenül a Celtic legutolsó meccsétől, már nem hozhattak volna be. Ők pedig kizárólag 2 győzelemmel kerültek volna az élre. A szintén zártkapus meccset újfent 2-0-ra elbukták az ifjak, pedig Hutton, Crawford, Gasparotto és Gallagher is játszott. Így aztán maradt a reménykedés, a Dundee Utd viszont nem tett szívességet, ott is nyertek a zöldek és sorozatban ötödjére lettek bajnokok.

Az idényt a Hearts elleni youth cup döntővel lehetett megmenteni, ahol magasan a Rangers volt az esélyes, hisz a Hearts utolsóként zárta a bajnokságot, 30 meccsen 70 kapott góllal. Ez a helyezés azonban csalóka, a kupadöntőre alaposan felturbózott csapattal álltak ki: Callum Paterson 37 meccsen lőtt 10 góljával a nagycsapat házi gólkirálya/amúgy jobbszélső/, King 32, Carrick és Nicholson 25-25, McGhee 17, Oliver 8 meccset játszott az idényben az élvonalban – nálunk ez a szám összesen nem volt 10…

Hardcore fanoknak a teljes meccs megtekinthető itt, akik nem áldoznak erre mintegy 200 percet, azoknak összefoglalom annyiban, hogy a védelmünk pocsék volt, a Hearts kapusa kapott 2 hatalmas potyát, a cserecsatár Burrows pedig kihagyott vagy három abszolút ziccert.
Jöttek a büntetők, ahol Liam Kelly kapus parádézott, megfogott négyet (!) és belőtte a sajátját, így a 2-2 után 8-7-re megnyerte a Rangersnek a tizenegyespárbajt – 2009 óta először.

Képek itt

Összefoglaló itt és a tizenegyesek emitt.

Az U20-as csapat idényének összes gólja

Álljon itt a győztes csapat névsora, kíváncsian várjuk, hányójukkal találkozunk jövőre a nagyoknál:
Liam Kelly – Greg Pascazio, Craig Halkett, Luca Gasparotto, Ryan Sinnamon – Danny Stoney (Jamie Burrows), Dylan Dykes (Barrie McKay), Andy Murdoch, Charlie Telfer, Darren Ramsey (Scott Roberts) – Callum Gallagher

A nagycsapat a hét második felében már meg is kezdi a felkészülést, hiszen jövő héten két edzőmeccs is vár rájuk – melyekről természetesen be fogok számolni!